a kertetekre gondolok. – Ki tudja miért, bár gondolhatnék bármire.
Emlékszel a gyáva madarakra, amikor együtt délután azt játszottuk,
hogy fogunk párat és megkerüljük azt a gomolyfelhőt,
ami odacövekelt a nap korongja mellé.
Te ügyetlennek gondoltad magad,
ezért kérlelni kezdtél egy verebet, szép szóval, kedves szóval, énekkel, mosolyokkal.
Én meg össze-vissza futkároztam, míg megbicsaklott a lábam egy gödörben.
Aztán kihoztuk az autóból a vontatókötelet és te azt mondtad, hogy bemész fürdeni.
Én leeresztettem a kötelet addig abba a gödörbe és lemásztam, és ezeddig sohasem beszéltünk róla.
Nem tudnám megmondani, hogy milyen mély volt, de tudom hogy végtelennek tűnt az út lefelé
és irreálisan hosszú volt a kötél, míg majd eltűnt a gödör szája.
És én ott akkor megdermedtem percekre, órákra vagy évekre is talán a hideg nyirkos sötétben
Te ott fent az a kitudja milyen messzi kis meleg pontocska voltál, miért érdemes elindulni felfelé,
a tű foka és maga az óceán.
Szóval, - így lettél a kedvenc csillagom.