Mi félelmetes egy kukoricásban?
Hogy szabályosan ültették, mégis összezár
mögöttünk.
Hogy felnyársalnak a letört szárak. A pisztolyszerű
csövek.
A szemünket kivájó levelek, a halottakéra
emlékeztető hajak.
A ránk meredő szemek. Hogy valami mindig nő, és
megrezzen.
Hogy egyedül vagyunk benne.
Hogy nappal is sötét, de éjszaka van.
Hogy belesüppedünk a földjébe. Hogy esett. A sár.
A párhuzamos sorok. Az utána maradó sebek.
Hogy nem látni a végét, és nem tudni, ahol véget ér,
mi ér még véget.
A titkaink, amiket benne hagytunk.

Mi félelmetes bennünk?
A kukoricásban hagyott titkaink.
Hogy egymás zsákutcáiként összeütközünk.
Hogy minket másféleképpen csaltak be a
kukoricásba,
és hogy milyen nehezen lázadunk ki belőle.
Az elveszettséged, az elveszettségem, az elveszettségük.
A csörtetés. A hangok. Az elesések.
Hogy bárki lehet még itt rajtunk kívül.
Hogy mozdulatlanul állunk egész éjszaka,
reggelre átvándorol rajtunk a kukoricás,
és másképp vagyunk újra egyedül.